7.rész*Kavarodó elme

Már magam mögött tudhatok jó pár munkanapot. Eleinte döcögős ment, főleg, hogy a két fiatal lány, akik a pékségben dolgoznak, méregetve figyelték minden mozzanatomat. Az egyik nagyjából elmondta a dolgokat, hogy mit is kell csinálnom, és azt mondanám, hogy ennyi is volt kontaktusom velük. Én próbálkoztam, de végül feladtam a dolgot, és csak a magam dolgával, s a vendégekkel törődtem.

Amikor Harry nálunk járt, és még a kórházba is berángatott, szinte egy katasztrofális napként végződött. A vacsoránál a szüleim, elsősorban Andrew vont kérdőre, hogy hova is igyekeztem sebesen Harryvel. Ekkor elmondtam mind a kettőjüknek, hogy visszamegyek a pékségbe dolgozni, és nem kutatom tovább a múltam, vagy legalábbis megpróbálom. És, hogy Harryvel megbeszéltük, hogy úgy kezeljük egymást, mintha valóban most találkoztunk volna. Szüleim ezt őrültségnek gondolják, és fogalmam sincs, hogy miért, de ekkor már mind a ketten ellenezték a dolgot. Végül feladtam, s kissé a sarkamra álltam, és közöltem velük, hogy ez az én döntésem és tiszteletben kell tartaniuk.

Ma újabb nap veszi kezdetét. Felveszem a kabátomat, megfogom a táskámat és kilépek a házunknak az ajtaján. Az idő kellemes, inkább őszinek, mintsem télinek nevezhető. A nap melegsége átjár, és mosolyt csal az arcomra, ahogyan a lábaimat szedem, hogy el ne késsek a munkából. Még kora reggel van, és a levegő frissessége azonnal át is jár.

Még nem igen látni embereket az utcán, a környék még csendbe burkolózik, így a házak falai kissé visszaverik a cipőimnek halk koppanásait. Még van időm, mivel mindi időben indulok el, de attól függetlenül szedem a lábaimat, ugyanis semmi szükségem arra, hogy a mai napon, aki velem lesz, belém kössön.

Lassan megérkezem a megfelelő utcába, ahol a házakat a butikok, váltják fel, s melynek végén a kávéház kapott helyet. Ahogyan az üvegajtóhoz lépek, be is megyek a már illatoktól terjengő épületbe. Nem késtem, és ezt alá is támasztom, amikor a telefonom kijelzőjére pillantok.

- Végre, hogy megérkeztél – áll fel a pult mögül Judy.

- Még tíz percem van – felelem. – Nem késtem!

Hátra megyek az irodába, és kinyitom a kulcsokkal, amelyeket az első napon kaptam Harrytől. A cuccaimat lepakolom, a számítógépet pedig elindítom. Amíg minden betölt a szerkezeten, addig előre megyek és egy forró feketeteát készítek. Kis tejet és cukrot teszek bele, és előre, a pultra pillantok. Egy tányérra helyezek a kókuszos finomságból egyet, amely nagy kedvencem, majd teámat is magamhoz veszem, és elindulok vissza az irodába. Hallom, ahogyan a lány mormog valamit az orra alatt, amikor kinyitja a sütőt, de nem foglalkozom vele, mindössze a hátam mögött hagyom.

Elfoglalom a kényelmes széket, és belépek a rendszerbe, ahol a számlákat kezdem át elsőként átnézni. Közben harapok egy falatot, a még meleg péksüteményből, amelynek a finom íze azonnal a boldogság felé taszít.

Amint a számlákkal végzem, és a reggelimet is elfogyasztottam, felállok egy füzettel és tollal a kezemben, majd előre megyek ismételten. Már van pár vendégünk, akinek köszönök, és csak azután lépek a mogorva lány mellé.

- Van valami, amit rendelnem kell? – teszem fel a kérdést neki.

- Nézd meg magad, nem látod, hogy dolgozom? – rám sem nézve áll tovább a pultnál és maga elé bámul.

- De, látom – hagyom magam mögött, és hátra megyek a hűtőkhöz, hogy megnézzem miből mennyi is fogyott el.

A mélyhűtő tele van zsákokkal, és mindegyik fehér, csupán számok vannak rajta. Felsóhajtok, és bemegyek az irodába, hogy a számítógép segítségével találjak valami megoldást arra, hogyan is kellene leadnom az, eheti rendelést.

Mindenfele nézek, de valahogy semmi sem áll össze. Csak számok, és táblázat. Hátra dőlök, de nem adom fel. Folyamatosan gondolkozom, hogy milyen megoldást is találhatnék a gondra. Nem akarok Harrynek csalódást okozni, és ahhoz a modortalanhoz sincs kedvem visszamenni. Tudom, úgy sem segítene, csak jobban megnehezítené a helyzetemet.

Hiába ülök a füzet, és a gép fölött. Nem bonthatok ki még sem minden zacskót. A tollat a kezemből hanyagul és kissé erősen az asztalra dobom, de az tovább gurul, és a padlón koppan, Harry lábai előtt, aki akkor lépett be, amikor elhajítottam a tárgyat.

- Mit vétett? – csukja be az ajtót, a tollat pedig felveszi.

- Le kellene adnom a rendelést – vallom be, mire bólint, és velem szemben az asztalra ül. – Kérdeztem azt a némbert kinn, hogy mi kell, de a semmittevés eléggé lefoglalta. Aztán bemásztam a hűtőbe, a számokkal megjelölt zacskók sem sokat segítettek rajtam. Próbáltam a számítógépen keresni valamit, de semmi. Utálom, hogy csalódnod kell bennem, az első komolyabb dologban.

Sajnálkozva nézek rá, de az ő arcán csak egy halvány mosoly játszik.

- Sel, nyugodj meg – hangja lágy, szinte simogató. – Minden rendben, nem okozol csalódást. És ki az a némber? Judy? – bólintok. – Sohasem fogtok megbékélni.

- Őt is régóta ismerem?

- Pár hónapja dolgozik itt. A baleseted előtt vettem fel, te már akkor is tiltakoztál ellene, de neki szüksége volt a munkára, nekem pedig emberre – magyarázza. – Szinte az első pillanattól kezdve megvetitek egymást.

- Remek – mormogom.

- Kirúghatom, ha szeretnéd.

- Emberre van szükséged, és amúgy is, ennyi erőből én is kereshetnék másik állást.

- Nem akarom, hogy ilyen ostobaságokon gondolkodj! – szinte lecsap rám.

- De én vagyok, aki csalódást okoz neked. Nem tudom elvégezni a munkámat, egyszerűen nem megy, mert nem találok megoldást – felállok kissé kiborulva. – Pocsékul érzem magam!

- Gyere ide – nyújtja felém a kezét, melybe belecsúsztatom az enyémét.

Meglepődöm, amikor magához ránt, és egy kellemes, szoros ölelésbe von. Hirtelen fogalmam sincs, hogy mit is csináljak, aztán kezeimet kissé bátortalanul a hátára csúsztatom, s viszonzom a kedvességét. Fejemet a nyaka hajlatába fúrom, amely most szabadon tárul fel, az összefogott hajának köszönhetően. Kellemes illata az orromba kúszik, s ez, a kellemesen meleg ölelésével csodás egyveleget alkot, és ellazít. Megnyugszom, amiért igazán hálás vagyok neki.

- Ne gyötörd magad felesleges gondolatokkal. Egyáltalán nem okozol csalódást, még, ha így is gondolod, Sel. Bízom benned, és tudom, hogy bele fogsz rázódni.

Próbál nyugtatni még jobban. A hátamat gyengéden simogatja, aztán feláll, de nem enged el. Kezemet fogva vezet vissza a székhez, amelyen helyet is foglal, s az ölébe húz. Zavarban érzem magam, és ezt ő tökéletesen látja is rajtam. Hajamat a fülem mögé tűri, de végig a szemeimbe néz az ő csodás zöldjeivel.

- Megígéred? – kérdezi lágy hangon, mire bólintok. – Rendben.

Lágy csókot nyom az arcomra, aztán oldalra fordul kissé, de derekamat egyik kezével továbbra is fogja. Kihúz egy fiókot, aztán egy mappát vesz elől egy kis kutatás után. Az asztalra helyezi, és nehezen, a segítségemmel együtt szabadít ki egy összefűzött papírtömböt.

- Ebben mindent megtalálsz, ami a segítségedre lehet – informál.

- Ezt előbb is megoszthattad volna velem – motyogom.

- Sajnálom, teljesen kiment a fejemből – sajnálkozva néz a szemeimbe. – Ezelőtt fejből tudtad a számokat, és emiatt mehetett ki a fejemből, hogy elmondjam neked ezt.

- Oké, persze, megértem – bólintok rá. – Ha már itt vagy, kérdezni szerettem volna valamit.

- Mondjad – mosolyog, és kényelmesen hátradől. Fel akarok szállni az öléből, ugyanis ez a közvetlenség kicsit gyors nekem. – Bátran, és ne menj el – kérlel.

- Mikor találkozhatok Rosieval? Nem szeretném erőltetni, de nagyon szeretném megismerni a kislányod. Olyan csodás dolgokat meséltél már róla.

- Tudod ez… ez bonyolult. Ő csak három éves, és… nem tudom igazából.

- Ne, ne érezd kényszernek! Sajnálom, hogy felhoztam, tényleg.

- Sel, a bocsánatkéréseid már az őrületbe kergetnek – nyög fel szinte már fájdalmasan. – Jogosan kérdezted, nem haragszom. Csak tudod, annyira féltem mindentől. Ő az életem, akiért bármit megtennék. Amikor az óvodánál elvállunk, már is a hiányérzet kerít az uralma alá. Nagyon szeretném, ha találkoznátok, de kérek szépen még egy kis időt tőled, hogy én is összeszedjem magam, és minden gond nélkül mutassam be neked.

- Megértem – mosolygom rá haloványan. – Amikor úgy érzed, majd szólsz.

- Köszönöm, őszintén. Ez nem ellened szól, remélem, hogy tudod.

- Igen, tudom – hajtottam a vállára a fejemet.

A csend vette uralma alá a helyiséget, és bennünket is. Harry mindössze az oldalamat cirógatja, néha a homlokomon hagy egy gyengéd csókot, de semmi más nem történik. Tudom, hogy dolgoznom kellene, és nem helyes, amit teszünk, hiszen csak baráti a kapcsolatunk, még is biztonságban és kényelmesen érzem magam az ölelő karjai között.

- Harry – Egy hang szakítja félbe a nyugodt csendet, és a pillanatunkat. – Oh, elnézést – mondja, de nem távozik, továbbra is az ajtóból bámul bennünket Judy.

- Mit akarsz? – morogja messze kedvesen.

El akarok húzódni, és kiszállni az öléből, de még mindig nem hagyja.

- Csak a rendelést összeírtam, mielőtt elmaradna. Selena nem igazán tudja, hogy mit is kellene csinálnia.

- Tedd le – adja az utasítást Harry. – Még valami?

- A kávégép valószínű, hogy be fogja mondani az unalmast.

- Intézkedem – határozottan mondja. – Csukd be magad után az ajtót.

Meglep a parancsoló hangneme, és magamban még jó is mulatok az egészen. Judy kikerekedett szemekkel, bólint, és hátrálni kezd, végül pedig eléggé hangosan becsapja az ajtót, ahhoz, hogy tudjuk, megsértődött.

- Ne is foglalkozz vele – mormolja a nyakamba a szavakat Harry.

- Nem neked kell majd elviselned.

- Szólj, ha akadékoskodik, és elintézem.

- Nem fogok kislányosan hozzád rohanni. A végén még arra következtet, hogy egy párt alkotunk, vagy csak lefekszem veled.

Mondandóm közben az arcomba tódul a vér. Érzem, ahogyan zavarba jövök, míg Harry mindössze kissé zavartan mosolyog rám. Megfeszülnek az izmai körülöttem, és a combjába is. Nem szól semmit, mindössze a nyakamba csókol, így magamra hagy a gondolataimmal, amelyek értetlenül, válaszok nélkül össze-vissza kavarodnak.

csoport: Alexa S. blogs

6.rész*Újrakezdés

Miatta? Döbbenten meredek magam elé, szinte már megsemmisülve. Egyre kuszább lesz a történet.

- Te okoztad a balesetet? – nézek rá kérdően, az igazságra várva.

- Nem, nem voltam ott, de miattam történt – sóhajt fel fájdalmas arckifejezéssel.

- Miért mondod ezt? Ha ott sem voltál.

Értetlenkedem. Annyira körítéssel beszél, hogy már szívesen rászólnék, fejezze be. Ám türelmesen várok, és hallgatok.

- Aznap nem kellett volna dolgoznod. Szabadnapod volt, de számomra nagyon is hosszúra nyúlt az éjszaka, így te mentél be… illetve, te vállaltad, hogy bemész helyettem a pékségbe. Még köd volt, és sötétség. Nem igazán voltak normálisak a látási viszonyok, a szembe jövő autó pedig áttért a te sávodba – nagyot nyel, és a szemeimbe néz. Kezei közé fogja az enyémeket, mielőtt is folytatja. – Félrerántottad a kormányt, és az árokba hajtottál, neki, egyenesen egy fának.

- Értem – motyogom, s könnyes szemekkel az övéibe nézek. – Akkor sem te tehetsz róla, hanem az a sofőr, aki átjött az én sávomba.

- Sel – hangja halk, szinte csak egy suttogás.

- Mi történt vele? – kérdezem, de ő csak értetlenül mered rám. – A másik sofőrrel.

- Semmi baja nem lett, némi zúzódás mindössze – mormogja. – Neki kellett volna elszenvednie azt, amit veled tett.

- Ne mondj ilyeneket – simítom bátortalanul a kezemet, az arcára, melybe bele is hajol. – Nem te tehetsz róla, Harry. Kérlek, hidd el nekem.

- Megbocsájtasz? – hangja megtört, szinte már esdeklő.

- Semmiért sem kell megbocsájtanom neked. Semmit sem tettél, Harry.

- Nekem… – nagyot nyel. – Nekem hallanom kell, ahogy kimondod.

- Megbocsájtok, Harry – teljes őszinteséggel mondom a szemeibe nézve.

Nem szólal meg, csupán magához von, és szorosan megölel. Hajamba temeti az arcát, s olyan szorosan ölel, hogy még levegőhöz is alig jutok. Én is átölelem, bár kissé félve. Magamba szívom az illatát, amely kellemes, s nyugtató is egyszerre. Megcsiklandozza a nyakamat a kifújt levegő, aminek következtében elmosolyodom. Végigsimítok a hátán, és érzem, ahogyan a teste ellazul a karjaim között. Megnyugszom én is.

- Kérhetek valamit?

Eltávolodik tőlem, így a kezei a csípőmhöz esnek. Messzebb már nem megy, csak a szemeimbe néz, s a válaszomat várja. Bólintok.

- Tudom, hogy neked nehéz, megértem a helyzetedet – kezd bele. – De még mindig tartom magam ahhoz, hogy neked kell visszaszerezned az emlékeidet.

- Igen, ezt már mondtad.

Nem értem, hogy miért ismétli meg magát, de várok, mert tudom, hogy fontos lesz, fontosnak kell lennie annak, amit mondani akar nekem.

- Igen, Sel – húzza féloldalas mosolyra a száját. – Viszont azt nem, hogy szeretnék újra olyan jó kapcsolatba kerülni veled, mint az azelőtt is volt.

- Ennek semmi akadálya.

- Szeretném, ha újra az elejéről kezdenénk.

- Rendben van – egyezek bele. – Nehéz lesz nem kérdezősködnöm, és ne várd, hogy a kérdéseimet elfelejtsem, de igyekezni fogok.

- Köszönöm – mosolyog rám kedvesen.

- Akkor mikor is kezdhetek a pékségbe? – lelkesen teszem fel a kérdést.

- Komolyan elfogadod? – döbben le. – Azt mondtad, hogy még átgondolod. És szerintem Andrewnak is lenne némi beleszólása.

- Igen, ha még él a lehetőség, akkor elfogadnám – mosolygom rá. – És nem igazán adok a szüleim véleményére. A balesetem előtt is ott dolgoztam, úgyhogy szerintem rendben lesz. Nem szeretném, ha beleszólnának abba, amit csinálok. Szívtelennek tűnhetek – sóhajtok fel, s csak a pilláim alól nézek fel Harryre.

- Miért lennél szívtelen? – értetlenül mered rám.

- Hát az ő helyzetük sem lehet könnyű, a szüleim, de nem emlékszem rájuk. Viszont nem érdekel, főleg Andrew megnyilvánulása után.

- Ne gondold magad szívtelennek – simogatja meg a kézfejemet. – És az, amit mondott inkább nekem, mintsem neked szólt.

- Lényegtelen – rázom meg a fejemet nemlegesen. – Veled sem szabad így beszélnie. Semmi rosszat nem tettünk, csak beszélgettünk, Harry.

- Én tudom, de az apád, és félt.

- Féltenie kellene tőled?

- Nem Sel, tőlem nem – mosolyog kedvesen, és most csuklómon simít végig. – Komolyan gondoltad?

- Micsodát? – ráncolom össze a homlokomat.

- Hát a munkát. Tényleg szeretnél rendszeresen bejárni, ahogyan eddig?

- Igen, gondolom. Mit takar, az, hogy „ahogyan eddig”?

- Négy napot dolgoztál, vagyis, négy délelőttöt voltál benn – magyarázza. – Kiszolgáltál, és a papírokat is mindig rendbetetted, mert elmondásod szerint, rendetlen vagyok – neveti el magát.

- Csak négy délelőttöt dolgoztam? Miért?

- Hát őő … – kínosan vakarja meg a tarkóját. – Gondolom valamilyen dolgod volt.

- Nem tudod?

- Fogalmam sincs – zavartan feleli. – De mindegy is, ez így megfelel neked?

- Persze – bólintok rá.

- Rendben, akkor már csak egy valakinek a beleegyezése kell – vigyorog, de én csak kérdően nézek rá. – Niall. Kell Niall beleegyezése is.

- Jól vagyok, Harry.

- Szeretném, ha ő is megerősítné ezt – ránt vállat. – Baj?

- Nincs kedvem már a kórház közelébe menni – rántom a vállamat.

- Megértem Sel, tényleg, de szeretnék megerősítést kapni arról, hogy valóban munkába állhatsz.

- Rendben, de csak, hogy megnyugodj – bólintok rá.

- Akkor mehetünk is? Van még egy kis időm.

- Most azonnal?

- Persze, vagy más terveid vannak? Akkor elhalaszthatjuk – hadarja.

- Nem, persze, mehetünk most, csak átöltözöm – felállok az ágyamról, és a szekrényemhez lépek, amelyből előkapok pár ruhadarabot. – Mindjárt jövök.

Zavartan hagyom el a szobámat és sietek be a fürdőszobába, ahol hajamat kivasalom, egy natúr sminket viszek fel az arcomra, azután pedig átöltözöm. Kényelmesen viseletet veszek fel, amely egy farmert és  egy csíkos inget takar.

Visszaigyekszem a szobába, ahol Harry azonnal végig is mér lábujjam hegyétől, a fejem tetejéig.

- Csinos vagy – bókol, mely meglep, még is jól esik.

- Köszönöm – küldök felé egy hálás mosolyt, aztán magamhoz veszek egy fekete csizmát és kabátot.

- Mehetünk?

- Igen, kész vagyok, azt hiszem – mosolygom rá, és cipőmet a kabátommal együtt a kezemben tartva, tárom ki a szobámban ajtaját.

Harry előre enged illedelmesen, majd az ajtót becsukja. Elindulunk lefelé a lépcsőn, az előszobában megállunk, és felvesszük a csizmáinkat.

- Merre mentek? – lép ki a nappali boltíve alól Andrew.

- A kórházba – felelem.

- Miért? Valami baj van? – aggodalmaskodik.

- Nem, csak rutin ellenőrzés – válaszolom. – De megyünk is, majd jövök.

- Igyekezz haza! – kiált utánunk, amikor már Harry autójánál járunk.

Beszállok, ahogyan Harry is hasonlóan tesz. Elfoglalja a vezetőülést, becsatolja magát, és már indítja is az autóját.

- Eléggé morcos az apád – pillant rám, mielőtt elindul.

- Ne foglalkozz vele – sóhajtok fel, s kényelmesen elhelyezkedem.

- Nehéz, amikor tőlem próbál védeni – nyög fel szinte már fájdalmasan. – Eléggé vicces.

- Miért is? – végig őt fürkészem a tekintetemmel.

- Semmi, hagyjuk…

- Ha már elkezdted, akkor mondd is végig! Kérlek – teszem még hozzá, hogy szavaim súlyát kissé visszavegye.

- Hát csak tudod, jóban voltunk a múltban, akkor semmi rossz szava nem volt. Most pedig támad mindenért. De jogosan…

- Felejtsd már el azt a marhaságot, amit beképzeltél – kiáltok fel szinte már drámaian. – Semmi sem miattad történt!

- Nyugi – vigyorog rám egy pillanatra, ahogyan térdemnél kissé megszorítja a combomat.

Érintése meglep, még is jóleső melegséggel tölt el.

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/

5.rész*Nehéz könnycseppek

Kislánya? Döbbenten nézek rá. Erre még gondolni sem mertem, hiszen olyan fiatalnak tűnik, abszurd, hogy gyermeke legyen.

- A kislányod? – suttogom.

- Igen, Sel. Rosie az én csodás kislányom – szeretetteljesen elmosolyodik.

- Mennyi idős vagy? – szalad ki a számon a kérdés, mielőtt is átgondolhattam volna.

- Huszonhárom éves vagyok, Sel. Talán fiatalnak tartasz apának?

- Meglepődtem – ismerem be. – Előbb gondoltam barátnőre és kiskutyára, mintsem egy gyerekre.

- Nem szereted őket?

- Azt mondtad ismertél nagyon is jól a balesetem előtt. Akkor erre a választ is tudnod kellene – mutatok rá a dologra.

- Valóban – bólint rá. – De változhatott a nézőpontod.

- Nincs problémám velük, bár nem találkoztam még eggyel sem. Illetve ebben az új életemben – felelem zavartan. – Mennyi idős?

- Három éves.

- Húsz évesen már apuka lettél? – kicsit túlságosan is felkiáltok.

- Igen Sel, már húsz évesen a magaménak tudhattam a kis gyönyörűségemet. Ő a mindenem – sóhajt fel, és szemeiben a bánat, és a szeretet elegye látszik. – Te esetleg nem tudnád elképzelni magad fiatal anyukaként?

- Fogalmam sincs – rázom meg nemlegesen a fejemet. – Nyilván, ha lenne olyan személy az életemben, és, ha teherbe esnék, megtartanám, de nincs senki az életemben, így még várat magára a dolog – adom meg a választ. – És az anyukája?

- Mi van vele? – szalad ráncba Harry homloka.

- Hát nyílván van édesanyja Rosienak.

- Igen, van neki édesanyja – nyel egyet. – Ő nem él velünk jelenleg.

- Sajnálom – őszintén mondom neki. – Őt is ismerem?

- Igen, ismered. De kérlek, ne beszéljünk most róla…

- Rendben, bocsánat.

- Semmiért sem kell bocsánatot kérned – ül közelebb hozzám. – Csupán váltsunk témát.

- Rosieról beszélhetünk? – bizakodva kérdezem.

- Persze – halovány mosollyal az arcán feleli. – Mit szeretnél tudni róla?

- Ilyenkor ki vigyáz rá? Mármint rengeteg időt vagy gondolom az üzletben és velem sem keveset töltesz. Tudod, nem szeretném elrabolni az időt, amit vele tölthetnél.

- Ne aggódj. A pékségben nem kell ott lennem sokat, hiszen azért vannak az alkalmazottak – vigyorog. – Rosie pedig, amikor nem velem van, akkor a nagymamájával, vagy pedig a bébiszitterével.

- Még bébiszittere is van?

- Muszáj, hiszen a nagyszülők sem érhetnek mindig rá. A kislánynak pedig jól jön egy kis zsebpénz, bár a szülei nem igazán támogatják, hogy pénzért dolgozzon, de hát nem várhatom el tőle ingyen, mást meg nem igazán tudok neki adni.

- Ki a bébiszittere?

- Niall lánya, Claire.

- Olyan nagy lánya van már? – döbbenek le.

- Igen, már a tizennégyet tölti lassan – nevetve feleli. – Még valami megválaszolatlan kérdés?

- Találkozhatok vele?

- Valóban szeretnél? – kérdez vissza kissé már komolyabban.

- Igen – őszintén bólintok rá.

- Hát akkor majd kitalálunk valamit, hogy mielőbb megismerhesd.

- Köszönöm – szerényen mosolygom rá. – Biztosan nagyszerű kislány.

- Igen, az. Imádnivaló. Tudod, nagyon hasonlít az édesanyjára. Ugyanolyan gyönyörű, mint ő – ujjain a fém karikákat kezdi el piszkálni zavartan, miközben a szemeimbe nézve áradozik a két szeretet nőről az életében. – Bár kétség sem fér, ahhoz, hogy nagyon sokban rám is hasonlít. Mind a kettőnkből azt hiszem, mondhatom, hogy a legjobbakat örökölte.

- Tudod, nagyon szépeket mondasz. De nem értem, hogyha így érzel az édesanyja iránt is, akkor miért nem él veletek? Nem hiszem, hogy esetleg ő nem szeretne benneteket. Te nagyon szerethető vagy, és a kislányodról is, amit már megtudtam, nagyon is csodás.

- Ez bonyolult, sajnos – sóhajt fel újfent.

- Nem gondolod, hogy lehetne egyszerű is? Hogy esetleg te teszed nehézzé a dolgokat? Nem akarok ítélkezni, csak nekem sem mondasz el sok mindent, amikor elvileg nagyon jó baráti kapcsolatunk volt a múltban. Olyanokat sem, amelyeket eddig tudtam.

- Sel, én próbálkozom, és ezért is mondtam el ezeket, mert szeretném, ha visszanyernéd az emlékezetedet – kezei közé veszi az enyéimet. – De nem mondhatok el mindent, mert neked kell emlékezned a dolgokra. Hiába mesélem el, nem ugyan olyan, mintha te magad jönnél rá. Az érzések nem élnének benned, csupán tudnál dolgokat. Szeretném, ha éreznél is, és nem csak tudatodnál lennél.

- Mi lesz, ha soha nem tér vissza az emlékezetem? – kétségbeesetten kérdezem. Egy könnycsepp száguld végig makacsul az arcomon, amelyet egyáltalán nem nőies mozdulattal le is törlök a kézfejemmel.

- Bízz Sel. Hinned kell abban, hogy minden rendbe fog jönni. Hinned kell abban, hogy mindenki visszatér hozzád, az emlékeidbe, a szívedbe. Én bizakodom, és neked is ezt kell tenned. Kérlek, könyörgöm, hogy higgy egy picit legalább magadban, és a szívedre hallgass.

- Olyan nehéz – a kövér könnycseppek nem hagynak békét. – Folyamatosan csak arra tudok támaszkodni, amelyeket tőled tudok meg, vagy Elisabethtől. Látod, még az édesanyámként sem tudom megszólítani, mert annyira idegen. Semmit sem súg a szívem.

Arcomhoz nyúl, és letörli a makacs könnyeket arcomról, majd hirtelen, nem várt módon az ölelő karjai közé von. Tovább sírok.

- Sajnálom – suttogom.

Mellkasába fúrom még jobban az arcomat, és teljesen magamba szívom kellemes illatát. Otthon érzem magam. Annyira közvetlen, szeretetteljes az érintése, hogy el sem szeretnék szakadni tőle. Még közelebb csúszik hozzám, a tarkómra vezeti a kezét, és lassan ringatni kezd, mint egy összetört gyermeket, aki a szerető karokba menekül, ha baj éri.

- Semmit sem kell, sajnálod, Sel – hangja lágy, mintha valóban egy védtelen gyermekhez beszélne. – Én már a helyedben tuti, hogy a falnak rohantam volna – nevet fel halkan. – A viccet félretéve. Teljesen biztos, hogy nem lennék ilyen erős a helyedben. Büszke vagyok rád, hogy így kitartasz, és, hogy próbálsz többet tudni, és nyitott lenni a dolgok felé.

- Most csak nyugtatni próbálsz – szorítom ujjaimmal jobban a felsőjét.

- Az igazat mondom – suttogja fülembe.

Meleg lehelete simogatja fülem, ahogyan mély baritonja is. Ujjai még mindig simogatnak, én pedig lassan megnyugszom.

- Itt meg mi folyik? – egy hang zökkent ki bennünket.

Eltávolodom Harrytől, és megtörlöm a szemeimet, miközben lassan megfordulok ültömben. Andrew áll az ajtóban és minket bámul.

- Beszélgettünk – felelem.

- Ilyen közelről? – mordul ránk, mire értetlenül meredek rá, s felállok.

- Igen, ilyen közelről – kisé élesebbre sikerül a válasz, mint azt kellene, de felbosszant a hangneme. – Semmi rosszat nem tettünk. Különben is, családja van, minek nézel engem?

Megfagy a levegő a szobában. Andrew Harryre pillant, aki mögöttem áll, nézéséből ítélve.

- Ezt mondta neked? – horkan fel.

- Fejezzétek be – lép közénk a srác. - Andrewnak fogalma sincs arról, hogy mit is beszél. Menjünk fel – derekamra teszi a kezét, ezzel kissé elindítva lépteimet a lépcső irányába.

- Ne merjetek az emeletre menni!

- Miért? Mi a bajod, Harryvel? Eddig minden rendben volt – pillantok rá még egyszer. – Ő az egyetlen, aki törekszik, és segít.

- Mindent elhiszel neki, és a vesztedbe rohansz kislányom, az a problémám az egésszel!

- Elég ebből az őrültségből – nyugodt hangon mondja Harry. – Menjünk fel.

Elindulok előre, ő pedig követ.

- Meg fogod bánni ezt még, Selena – morogja Andrew, de már a reakciómat sem érdemli meg.

Felérve benyitok a szobámba, és be is lépek. Mivel semmiféle kanapé nincs, így az ágyamra ülök. Harry feszengve áll, majd a széken foglal helyet a fésülködőasztalomnál.

- Ne is hallgass rá, Sel – mondja, de szavai nem nyugtatnak meg.

Andrew szavai viszont könnyeket és fájdalmas csaltak elő bennem. Újra arcomat áztatják a makacs könnyek, mindenféle szégyenérzet nélkül. Hallom, ahogyan feláll, hozzám siet, és ismételten a karjaiba von.

- Kérlek, ne sírj. Olyan rossz így látni téged – motyogja hajamba.

- Miért mondta ezeket? Miért van ennyire ellened? – szemeibe nézve kérdem. – Ne köntörfalazz, hanem az igazat mondd el nekem, kérlek.

- Sel..

- Ne hagyj bizonytalanságba Harry… - csuklik el a hangom.

Szemeivel szinte a lelkemig hatol. Kezével az oldalamat cirógatja, ám egyáltalán nem nyugodt. Mélyen szívja magába a levegőt, és tekintetében is látszik a zavartság.

- Miattam történt az autóbaleseted – olyan halkan mondja, hogy szavait alig hallom, de végül összeteszem, s megértem…

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/

4.rész*Séta az esőben

Forró, gőzölgő kakaómat kevergetem a kora reggeli órákban, az asztalnál ülve. Még félig alszom, magam elé bambulok és csak az elmúlt hét eseményei pörögnek le lelki szemeim előtt.

- Selena, merre jársz? – kérdi Liz.

- Még alszom félig.

Felelem, és felé fordulva kissé elmosolyodom. Éppen az ebédet készíti elő, míg én a reggelimmel szemezek, bár még egy falatot sem sikerült magamba tuszkolnom. Bögrémet a számhoz emelem és belekortyolok a még mindig meleg reggeli italomba.

- Kérdezhetek valamit?

Megfordul és kíváncsian pillant rám.

- Természetesen – boldogan felel, miközben a konyharuhában megtörli a kezét és leül az asztalhoz.

- Már párszor kérdeztem Harrytől, és mások is még sokszor említették, de még nem kaptam rá választ – kezdek bele. Kíváncsian pillant rám. – Rosie, ki ő?

Megfagy, szemében a név hallatára még is csillogás keletkezik, amely szeretetteljes. Nagyot nyel és elpillant mellettem, amelyet furcsállok, még is türelmesen várok.

A konyharuhát gyűrögetni kezdi kezei között, mely megmutatja, hogy mennyire is zavarban van. Újra a szemeimbe néz, nagyot nyel, és mélyen magába szívja a levegőt.

- Selena, meg kell értened pár dolgot – kezd bele. – Fiatal vagy, de ettől függetlenül egy hosszú, bonyolult élet van te mögötted, amit megtettél. Nagyon sok mindenen mentél át.

- Szeretném tudni is őket – sóhajtok fel.

- Nem igazán szeretnék elmondani olyan dolgokat, amelyeket inkább Harrynek kellene elmondani, neked.

- Semmit sem mond, minden alkalommal ködösít.

- Muszáj megértened őt, neki ez nehéz.

- Miért lenne számára ez nehéz? – értetlenkedem. – Én veszítettem el az életemet. Sötétségben tapogatózom! Hogyha utcára lépek, már egyből az emberek valami megjegyzéssel illetnek. Sajnálnak, Liz. Én ezt nem akarom, utálom.

- Megértelek.

- Nem, nem tudsz megérteni – mondom azonnal. – Tudom, hogy a ti helyzetetek sem lehet a legjobb, hiszen a lányotok vagyok, én pedig szinte egy idegenként ülök itt, de akkor is jogom van tudni, hogy mi történt a múltamban.

- Valóban, de ezt a részét, Harrynek kell elmondani neked!

Feláll, és visszamegy a pulthoz, ahol tovább kezd dolgozni az ebéden.

- De semmit nem mond el nekem. Meddig kellene várnom? Már egy hónap eltelt a baleset óta, és még mindig a sötétségben élek.

- Adj időt neki, kérlek – nem néz rám.

Felállok az asztaltól és a tányéromat poharammal együtt beteszem a mosogatóba, majd egyenesen távozom a konyhából és az emeletre, a fürdőszobába sietek. Elisabeth lépteit nem hallom, így megnyugszom, hogy nem követett. A csaphoz lépek, és sietős tempóban elkezdem megmosni a fogaimat. Ezután hajamat fésülöm át, majd lazán, természetes hullámaiban hagyom.

A szobámba belépve az eső kellemes illata csap meg, amelyet a nyitott ablaknak köszönhetek. Ám ennek köszönhetően le is hűlt a szobám hőmérséklete, így be is csukom azt, és úgy ülök le a fésülködőasztalomhoz, ahol mindössze csak szempillaspirállal kiemelem a szemeimet. Amint elkészülök, a szekrényemhez megyek, amelyből minden válogatás nélkül kapok magamhoz egy fekete farmert és felsőt.

Kabát és a sál is hamar rám kerül, ahogyan a cipőm is, így már csak a táskámat veszem magamhoz, és hagyom el a hálószobámat. A lépcső fokait szinte kettesével veszem, ahogyan lefelé igyekszem.

- Elmegyek – szólok a konyhában még mindig tevékenykedő Elisabethez.

- Hova?

Közeledő lépteit hallom, ám én már az ajtón kívül vagyok.

- Járok egyet – ezzel magam mögött behúzom a fa ajtót.

A szél erőteljesen fúj, amely kisebb borzongást eredményez nálam, ám egy pillanatra sem tántorodom el. Mellkasom előtt egybefonom kezeimet, ahogyan lépéseim egyre csak messzebb visznek attól a háztól, amely az otthonom. Elméletben.

Az ég borús, és tudom, hogy az első bármikor eleredhet, de akkor sem állok meg. Emberek nem igen vannak az utcán, mintha egy kihalt városban lennék.

Befordulok egy sarkon, és már a fűutcára is érek, ahol pár ember lézeng csupán. Könnyedén végigsétálok, senkire sem nézek, csupán a lábaimat szedem. Fejemet leszegem, senkire sem nézek, bár páran rám köszönnek, akiknek egy biccentéssel felelek. Úgy érzem magam, mint egy ember, akit a cirkuszban mutogatnak, miközben jókat nevetnek rajta, hogy mekkora pancser. Egy senki.

A szél jobban feltámad, és azonnal meg is bánom, hogy nem valami melegebbet viselek. Már a tél köszönt be lassan. Hajam összekuszálódik, arcom pedig pírba borul a csípős hidegnek köszönhetően. Próbálom orromig az arcomat eltűntetni a sálamban, és a gondolataimat száműzni.

Elegem van, hogy mindenki sajnál, hogy mindenki babusgat, ahelyett, hogy elmondanák a valóságot. Jogom van tudni, nincs igazam? Még is én éltem meg azokat a pillanatokat, amelyeket titkolnak előlem. Homályban tartanak, bizonytalanságban, és ez fájdalmas. Nem gondolják, de nagyon is fáj.

Természetesen a körülöttem lévő embereket is megértem, hiszen nekik sem lehet könnyű az, hogy semmilyen emlékem nincs róluk, de éppen ezért kellene segíteniük, nem pedig ködösíteniük.

- Sel?

Egy hang mondja nevem. Inkább bizonytalanul kérdezi, mintsem kijelenti. Felpillantok, és akkor konstatálom csak, hogy újra a családi házas részre értem. A mögöttünk húzódó utcában lehetek, és az eső is már eleredt – állapítom meg.

Próbálom megkeresni a hang forrását, és amint a túloldalra pillantok, meg is látom. Harry.

Nem tétovázik, minden meggondolás, körülnézés nélkül lelép a járdaszegélyről és átsiet hozzám. Persze nincs forgalom, de akkor is felelőtlen.

- Mit keresel erre? – kérdezi azonnal.

- Csak sétálni indultam – adom meg a valóságnak megfelelő választ. – Fogalmam sem volt, hogy erre laksz. Csak sétáltam. Észre se vettelek, amíg nem szóltál – motyogom zavartan.

- Semmi baj – mosolyog rám bíztatóan. – Meglepődtem, ennyi az egész.

- Megyek is – mondom azonnal, amint háta mögött megpillantom Niallt.

- Biztos vagy benne?

- Igen – bólintok.

- Esetleg délután találkozhatnánk, ha gondolod. Most tényleg nem érek rá – nevet fel kínosan, tarkóját vakargatva. – De, ha jó neked, délután beugranék hozzád.

- Rendben, persze – egyezek bele. – Akkor délután.

*

Tovább sétáltam, és kissé elázva értem haza már dél magasságában. Már nem zavart addigra az eső, sőt talán kissé le is nyugtatott, amire nagy szükségem volt.

Amikor hazaértem, forró fürdőt engedtem, és átfázott testemet hosszú ideig áztattam. Liz persze előtte kellően leszidott, amiért ilyen felelőtlen voltam. Csak, hogy az ő szavaival éljek. Amint az ujjaim már ráncossá válták, elhagytam a kádat és melegítőm bebújtam, az otthoni mamuszommal párosítva. Hajamat egy laza copfba hagytam, majd lementem a földszintre, ahol már anyámnak csak hűlt helye volt.

Kiveszek magamnak egy tányért, majd merek a még langyos ételből. Villát magamhoz véve ülök le az asztalhoz, és kezdem lassan elfogyasztani az ételt. Minden falatot kellően megrágok, miközben magam elé bambulok. Fogalmam sincs, hogy mi vár rám, ha Harry megérkezik, de azt igen, hogy amennyi választ csak kaphatok, meg fogom szerezni azokat.

A csengő hangja töri meg a ház csendjét. Felállok, sietve megközelítem a bejáratot és már ki is tárom azt. Harry mosolyogva tekint rám. Arcát nedves haja keretezi, amely kusza göndör tincsekben mutatkozik meg.

- Szia – köszönöm, és félre lépek, hogy a melegbe betérjen.

- Szia – köszön vissza, miközben megszabadul barna, kissé kopottas csizmájától, és kabátjától.

- Most fejeztem be az ebédet – informálom, ahogyan visszasétálok a konyhába. – Kérsz? – mutatok az edényre, amikor a mosogatóba helyezem a saját tányéromat.

- Köszi, megvagyok – mondja.

- Nos, nappali jó? Vagy fel is mehetünk, de senki nincs itthon. Liz eltűnt mire lejöttem.

- Nappali tökéletes – bólint. Átsétálunk a nappaliba, és a kanapét el is foglaljuk. – Hogy érzed magad?

- Jobban, bár be kell látnom, hogy a kíváncsiság még mindig gyötör.

- Meglepne, ha nem így lenne – vigyorog rám. – Mi elől menekültél délelőtt?

- Csak nem egyezett meg a véleményünk Lizel, és jobbnak láttam, ha elmegyek kiszellőztetni a fejem – magyarázom. – Tényleg nem tudtam, hogy ott laksz.

- Nem mondtam, hogy ott lakom – feleli vigyorogva. – De amúgy igen, az a házam, amely előtt Niallel álltunk. Régen tudtad, lehet, hogy a tudatalattid vezetett oda.

- Furcsa – nevetek fel.

- Jó látni, ahogyan nevetsz – csillogó, boldog, reménykedett tekintettel nézi arcomat, amelyen még mindig a mosolyom díszeleg. – Emlékeztetsz a régi önmagadra.

- Ha te mondod – sóhajtok fel. – Legalább ki is fejtenéd, hogy milyen is a régi önmagam?

- Sel… - Arca azonnal megváltozik. A boldogság helyére szomorúság kerül. – Mindig vidám voltál. Az volt a mottód, hogy csak pozitívan, ami kissé ellentétben állt egy másik sokszor elhangzott mondatoddal, ami a „mindig a legrosszabbra kell számítani, mert annál rosszabb úgy sem történhet, így fel vagy készülve már rá”.

- Ennyire bölcs voltam? – nevetek.

- Tény, hogy voltak érdekes megállapításaid az élettel kapcsolatban, és ezt imádtam az első perctől fogva benned.

Ahogyan elhagyja a mondat a száját, kérdően nézek rám, ám megrázza fejét lemondóan. Utálom, hogy mindig elkezd valamit, aztán be sem fejezi – jegyzem meg magamban.

- Ez volt ám a váratlan vallomás.

- Régen szeretted ezeket – mutat rá.

- Lehetséges. Most sem esik annyira rosszul – vallom be.

- Mertem remélni – szánt végig nyelvével száján. – Mielőtt belemennénk mélyebben a dolgokba, szeretnék én kérdezni valamit – mondja, én pedig egy bólintással jelzem; rendben van. – Szeretném, ha visszajönnél a pékségbe.

- Micsoda? – döbbenek meg. – Miért? Ez most, hogy jött?

- Szerettél ott lenni. Egy pillanatra sem álltál meg, szíved lelkedet beleadtak, és a vendégek hiányolnak. Persze én is – egészíti ki gyorsan, amelyen zavartan elmosolyodom. – Kétlem, hogy itthon annyira sok mindent csinálnál, és régebben utáltál henyélni. Mindig pörögtél, bár ez a pörgés még mindig benned van, látom.

- Annyira rossz, hogy mindent tudsz rólam, én meg semmit – nyögök fel fájdalmasan.

- Éppen ezért gondoltam erre, mert lehetséges, hogy jó hatással lenne rád. Egyeztettem Niallel, és ő támogatja az ötletet. Jót tenne, ha közösségbe lennél.

- Hét végül is, miért ne – bólintok rá.

- Örülök neki. Őszintén megmondom, hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen ráveszlek.

- Miért? Azt mondtad, hogy szerettem ott dolgozni. Amúgy meg még nem is vittél el oda – korholom finoman.

- Igen, szerettél ott lenni – erősít meg. – De attól függetlenül, hogy milyen voltál a baleset előtt, és most milyen vagy… - nem tudja befejezni a mondatot.

- Megváltoztam?

- Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy nehezebben közeledsz felém, mint előtte.

- Jó barátok voltunk, nem?

- De igen – támasztja alá kisebb hatásszünet után.

- Akár most is lehetünk azok – felelem lelkesen. – Csak veled mozdulok ki, vagy csak beszélgetek, mint most. Ez kissé frusztráló, de tetszik.

- Oké, egyértelműen a régi Sel vagy – nevet vidáman. – Még a mai napig nem tudsz saját magaddal sem dűlőre jutni.

- Valami nem változik.

- Remélem, hogy más sem.. – olyan halkan jegyzi meg, hogy szinte alig hallom, és visszakérdeznék, hogy jól hallottam-e. – Na de, mit szeretnél tudni – csapja össze tenyereit lelkesen. Furcsa lelkesedése, de nem teszem szóvá.

- Rosie.

- Nagyon furdal a kíváncsiság, igaz? – nevet fel. – Rendben, elmondom.

- Figyelj, ha nem akarod megértem. Azt is, ha barátnőd van, nem értem, hogy minek titkolod – kezdek szabadkozni.

- Sel..

- Tényleg, már én érzem rosszul magam. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Vagy ő mit gondolhat, hiszen sok időt töltesz velem, és…

- Sel, ő a kislányom – szól közbe, mire lefagyok.

Köszönöm az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Xx

Csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/

3.rész*Mohóság

Éjjel zihálva ébredem. A szobám területét mindössze a Hold fényének gyér ragyogása tölti be, így azonnal kinyúlok oldalra, és egy lámpát felkapcsolok. Melegem van, a levegőt is kapkodom, miközben visszaemlékszem álmomra, amelynek emlékképei szerencsére halványodni kezdenek.

Kimászom a meleg takaróm anyaga alól és papucsomat felvéve elhagyom a hálómat. Halkan megyek le a konyhába, ahol is hasonlóan ügyelek arra, hogy senkit se verjek fel az éjszaka közepén. Előveszek egy poharat és megtöltöm vízzel, majd azonnal fel is hajtom. Újra félig töltöm a hűs folyadékkal, és azzal együtt sétálok vissza a szobámba.

Magam mögött halkan csukom be a fa ajtót, és mászok be a színes ágyneműm közé, poharamat pedig magam mellé helyezem a szekrényre. Visszadőlök párnámra, amikor szobámat újra a sötétség uralja, s igyekszem visszatérni álmaimba. Még pár órát mindenképpen aludnom kellene, hogy a nap folyamán nyomottság érzetem ne legyen.

Sajgó fejjel fordulok a másik oldalamra, ám azonnal meg is bánom, amikor a nap erőszakos sugarai behatolnak az ablakon. Sietve fordítom fejem a másik oldalra, így már a hasamon fekszem. Érzem, hogy még álmos vagyok, viszont hallom a lentről felszűrődő beszélgetést, ami felkelti kíváncsiságom.

Lassan összeszedem magam, és elhagyom ágyam. Pizsamában, ahogy vagyok kócos hajjal és álmos tekintettel lépkedem lefelé a lépcsőn. Elhalkul a beszélgetés, amit furcsállok. Beljebb merészkedem a konyhába, ahol is Elisabeth és Harry ül.

Harry, aki jó pár napja nem is láttam. Utoljára a közös reggelinket követően voltam vele.

- Ki az a Rosie? – teszem fel a kérdést neki, ám ő csak megfeszített állal figyeli az utat. Nem szólal meg, és ez kellő aggodalmat ébreszt bennem. – Ha esetleg barátnőd van, semmi szükség arra, hogy pátyolgass, tényleg – folytatom. – Tudom, hogy neked dolgoztam, és köszönöm a reggelit is, de nem szeretnék gondot okozni.

- Sel..

- Egészen biztos, hogy vissza fogja hallani, és én…

- Sel – kissé már erőteljesebben ejti ki a nevem. – Nem erről van szó – motyogja. – És ne nevezd pátyolgatásnak. Ha nem szeretném, nem lennék itt – mutat rá a dologra.

- Oké – mondom, de a választ még mindig nem kaptam meg.

- Meg nyugodhatsz, nincs barátnőm – pillant rám.

Nagyot nyel, majd tovább hajt, és tudom, a téma innentől le van zárva. Viszont a célom elértem. Bár az oldalamat még mindig fúrja a kíváncsiság.

Ennek több mint egy hete. Azóta semmit sem hallottam róla, és ez felettébb rosszul esik, még ha tudom is, hogy kérdésem felzaklathatta.

- Jó reggelt – köszönök Liznek és Harrynek.

- Jó reggelt, édesem – mosolyog rám kedvesen Elisabeth. – Nekem van egy kis dolgom, ha bármi kell, szóljatok – lép el mellettem.

Végigsimítja kezem, majd magunkra is hagy. Kissé kellemetlen érzés kerít hatalma alá, így a pulthoz lépek, hogy lefoglaljam magam.

- Hogy vagy? – töri meg a közöttünk fellépő csendet.

- Kissé még álmosan, de jól, köszönöm – felelem. – Te?

- Hasonlóan – motyogja.

- Kérsz valamit? – még mindig nem nézek rá, de muszáj valamivel lefoglalnom magam.

- Köszönöm, de Liztől már kaptam kávét – sóhajt fel. – Viszont hoztam neked a kedvencedből – hallom, ahogyan a hangja közelebbről szól hozzám. Egy tányért tesz le elém, amelyen a kókuszos-csokoládés finomság heverészik. Elmosolyodom. – Remélem, még mindig ízlik.

- Köszönöm – fordulok meg a gőzölgő kakaómmal, és megszerzem az édességgel teli tányért.

Az asztalhoz sétálok, leülök egy székre, és azonnal megtámadom a finomságot. Harry mellém ül, és tekintete szinte éget. Elmosolyodik, amikor rá tekintek.

- Sajnálom, nagyon ízlik – mentegetőzöm.

- Szeretem nézni, amikor jóízűen eszel.

Kérdően nézek rá, de inkább visszafordítom figyelmem a reggelimre, és újabb falatot tűntetek el. Kakaómból is kortyolok egy nagyot, amely kissé meg is éget.

- A mohóságod – drámaian felsóhajt. – Lassan, senki nem lopja el előled – nevet, majd abbahagyja, és komolyan szólal meg. – Sajnálom a múltkorit, és, hogy az óta nem kerestelek.

- Megértem, semmi baj.

- Nem, te semmire sem emlékszel, és jogosan teszel fel kérdéseket én pedig leráztalak, Sel.

- Kérlek, ne érezd rosszul magad – fordulok felé. – Megértem, ha nem akarsz válaszolni pár kérdésemre. Fogalmam sincs, hogy mennyire is voltunk jó kapcsolatban, hogy mennyi mindent is tudtam rólad.

- Sel, felesleges mentegetőznöd, kérlek – fogja meg a kezem, mire én kezeinkre nézek, majd vissza szemeibe. – Sajnálom – enged el kapkodva. – Azért jöttem, mert ma kell visszamenned egy vizsgálatra. Gondoltam, hogy esetleg elvinnélek.

- Nem kell fáradnod – ellenkezem azonnal.

- Egyáltalán nem fáradtság. Ne ellenkezz velem, kérlek szépen – sóhajt fel. – Reggelizzél, aztán amint elkészült indulhatunk is. Itt megvárlak.

- Harry…

- Sel… - gúnyol, de arcán mosoly suhan át, így az enyémére is azt fest.

- Rendben.

Csendben fogyasztom el a maradék reggelimet, majd a mosogatóba helyezem és fel is sietek az emeletre. Elsőként a fürdőszobánkba térek be, ahol egy gyors zuhanyt veszek. Tényleg nem időzöm, mert nem szeretném megvárakoztatni Harryt.

Még mindig kétségeim vannak vele kapcsolatban, és tudom, hogy ez addig el sem múlik, amíg meg nem ismerem, vagy az emlékeim vissza nem térnek.

Visszasietve hálómba, hajamat kivasalom, miután natúr sminket viszek fel arcomra. Szekrény előtt álldogálva a megfelelő ruhadarabokat próbálom megtalálni a mai napra. Mivel őszi, napsütéses idő van, így egy kötött, szürke tunikán akad meg a szemem, amelyet ki is emelek. Fekete harisnyát választok mellé, és egy hosszabb, térd fölé érő fekete csizmát. Pár kiegészítőt is felveszek még, végül pedig napszemüvegem és táskám felkapva vagyok el a szobámat. Lesietek a lépcsőn egyenesen a nappaliba, ahol is Harry és Liz van.

- Kész vagyok – hívom fel magamra a figyelmet.

Mind a ketten rám merednek.

- Nem fogsz így fázni?

Anyám aggódóan méri végig külsőm, amely valóban lengének mondható, ám véleményem szerint tökéletes a még melegebb őszi napokra.

- Autóval megyünk. Semmi baja sem lesz – köszörüli meg a torkát Harry.

Feláll, Liz arcára csókot nyom, és ekkor én is elgondolkozom, hogy hasonlóan kellene cselekednem, ám meg sem teszem. Búcsút intve követem Harryt a ház előtt parkoló autójához.

*

Kórház falai között feszengve haladok, míg Harry biztosan lépked hosszú lábaival. Ahogyan a liftben beszállunk, még jobban gombóc nő a torkomba, és lefelé bámulok.

- Minden rendben? – halkan, bizalmaskodóan kérdezi Harry.

- Kicsit tartok a vizsgálatoktól – vallom be.

- Niall vigyáz rád, hidd el, hogy semmi baj nem lesz – vállaimnál fogva húz magához. – Itt vagyok én is. Minden rendben lesz.

Kilépünk a felvonóból, és már megyünk is az egyik vizsgáló felé, amelynek ajtaja már nyitva van. Harry kicsit noszogat, mire bemegyek. Dr.Horan az asztala mögül tekint fel ránk. Arcára mosoly kerül, így kissé felengedek.

- Sziasztok, gyertek beljebb – áll fel. – Hogy vagy, Selena?

- Az állapotomhoz képest jól – mondom, és helyet foglalok.

Harryvel kezet fognak, majd a fiú mellém ül, míg az orvosom velünk szembe. Niall érdeklődni kezd jobban, részletesebben hogylétem felől. Válaszolok kérdéseire, majd félre hív, ahol is egy függönnyel elválaszt Harrytől, és megvizsgál. Amint visszaöltözöm, visszaülök a göndör hajú srác mellé és Niall megállapításait hallgatom végig.

- Ha bármi panaszod lenne, nyugodtan gyere be, általában itt megtalálható vagy – mosolyog kedvesen. – Harry, a holnapi nap folyamán tudnék kimenni hozzátok, az megfelel?

- Igen, persze – bólint a srác.

- Remek, akkor olyan tíz magasságába ott leszek – áll fel, és mi is követjük.

Lekezelnek, én pedig szerény mosollyal búcsúzom. Elhagyjuk a rendelőt, és testemet már is a megnyugvás, és a kíváncsiság uralma veszi át.

2.rész*Rosie

Hamar eljött a reggel nyolc óra, amikor is felébredtem. Ahogyan Elisabeth tegnap említette, a ház valóban üres. A konyhában egy tányért veszek elő és müzlit. Megtöltöm a tányért, leöntöm hideg tejjel és leülök az asztalhoz. Lassan eszem meg, miközben azon gondolkozom, hogy mit is vegyek fel. Az idő borongós, és az eső lába már javában lóg, így mindenképpen a melegebb öltözet mellett teszem le voksomat.

Elmosogatom a használt dolgaimat és visszaindulok az emeletre. A fürdőszobában gyors zuhanyt veszek, majd hajamat kissé begöndörítem hajsütővassal. Amint a föld hűs kövére helyezem a készüléket, már vissza is igyekszem a hálómba, ahol törülközőben a szekrényem előtt állapodom meg.

Sokáig szemlélődök a polcok sokasága között, majd tekintetem átvándorol a fellógatott ruháimra. Jobbra, s balra tologatom a ruhadarabokat, mígnem egy szíves mintázatú ingen megakad figyelmem. Kiemelem, és közelebbről is megvizsgálom az inget. Az ágyamra helyezem, majd egy fekete nadrágot is megszerezve hozzá öltözködni kezdem.

A nadrág pont passzol, de az ing bővebb, mondhatni, hogy akár két számmal is nagyobb rám. Bármennyire is bő, még sem cserélem le, hanem a fésülködőasztalomhoz lépek, és a sminkjeimet kezdem tanulmányozni. Egy natúr, könnyed sminket viszek fel arcomra, s amint végzem, az órámra pillantok, amely már kilenc órát üt.

Felpattanok a székemről, felveszem csizmámat, kabátomat és végül táskámat is felmarkolom, ám mielőtt elhagynám szobámat, fújok magamra az egyik parfümből. Végül a tükörbe pillantok még egyszer, a csengő hangja pedig megszólal.

Elindulok lefelé, és izgatottan tárom ki a bejárati ajtót.

- Szia – mosolyog rám Harry. – Sajnálom a késést, csak nem éppen zökkenőmentesen indult a reggelem.

Arca megragadja figyelmem. Szemei alatt karikák húzódnak és tekintete sem éppen a kipihentséget sugározza.

- Minden rendben? – kérdezem, amint bezártam az ajtót, és az autó felé indultunk.

- Persze, csak nem sokat alszom mostanában, ez minden – mosolyog rám kedvesen és kitárja előttem kocsijának ajtaját.

Beszállok, mire ő is követi példám, s csatlakozik hozzám.

- Ha pihenni szeretnél esetleg, akkor elhalaszthatjuk – mondom, amint elindulunk.

- Inkább nekem kellene aggódnom, és téged pihenésre kényszerítenem – vigyorog, ám tekintetét az útra szegezi.

- Köszönöm a tegnapi kókuszos desszertet – váltok témát.

- Nagyon szívesen. Ízlett?

- Igen, finom volt. Ismételten nem okozott csalódást a pékséged – jelentem ki.

- Ennek örülök – vigyora még mindig arcán díszeleg.

Én pedig elmerengek azon, hogy a férfias vonalai arcán mennyire is csodásak. Gödör fürtjei keretezik arcát, s nyelvével néha végigszánt rózsaszín ajkain, benedvesítve azokat.

- Hé, Sel – pillant rám.

- Elnézést, mit mondtál? – rázom meg fejem, és előre kezdek bámulni.

Elneveti magát. Basszus…

- Azt kérdeztem, hogy reggeliztél-e már.

- Egy tányér müzlit ettem – felelem zavartan.

Kínosan érezem magam, amiért rajta kapott azon, hogy őt szemlélem.

- Az nem reggeli – korhol finoman. – Azt hiszem, akkor itt az ideje annak, hogy együnk valamit.

Nem szólok semmit, amikor hirtelen befordul egy utcába, és leparkol egy kis kávézó előtt.

- Ez a tiéd? – csillan fel a szemem.

- Nem, nem ez az – morogja, és kiszáll.

Összevont szemöldökkel nézek utána, végül én is elhagyom a járművet.

- Valami rosszat mondtam?

- Nem, de menjünk be – tárja ki előttem az ajtót.

Belépek, és azonnal több szem is rám szegeződik. Tekintetek égetnek, és sajnálkozva néznek rám. Pár vendég csak van benn, ám a pult mögött a két pincérlány összesúg valamit. Kényelmetlenül érzem magam.

Harry hirtelen mellettem terem, és derekamra simítja kezét. Cselekedete meglep, de nem említem meg. Hagyom, hogy előre, egy asztalhoz vezessen. Szerencsére távol van mindentől, de még a tekintetek ide is követnek bennünket.

Lassan megszabadulok kabátomtól, és szépen magam mellé helyezem a puha ülőkére. Felpillantok Harryre, és értetlenül meredek rá, amikor is mosolya szélese ível arcán.

- Van rajtam valami? – kérdezem azonnal, és arcomat kezdem piszkálni, miközben öltözékemet vizsgálom.

- Nem – nemlegesen rázza fejét.

Göndör tincsei megmozdulnak, követik fejének mozgását. Leült, én pedig szembe vele foglalom el helyem.

- Tetszik az inged – bókol.

- Köszönöm, hát nekem is – nevetek fel. – Bár kissé nagy. Fogalmam sincs, hogy miért vettem nagyobbat régebben.

- Hát lehet, hogy kaptad valakitől.

- Kitől? – szalad ráncba homlokom.

- Fogalmam sincs, de lehetséges, hogy mondjuk egy szülinapra.

- Miért venne nekem valaki nagyobb számú ruhát? – értetlenkedem.

- Nem azt mondtam, hogy neked vette… Amúgy is csak tippelek, fogalmam sincs. Mindenesetre jól néz ki.

Erre már nem mondok semmit. Az étlapot kezdem el nézni, míg Harry rá sem hederít. A pultra pillantok, ahonnan az egyik lány ki is lép. Sietős léptekkel indul meg felénk.

- Sziasztok – mosolyog. – A szokásosat szeretnétek?

Értetlenül meredek a vörös hajú lányra.

- Igen – bólint Harry, mire már el is libben mellőlünk a lány.

- Harry – szólítom meg halkan, mire fel is pillant rám. – Jártam… Jártunk már itt?

- Igen, elég sokszor – feleli kissé feszengve. – Hihetsz nekem, imádni fogod, amit kapsz.

- Ennyire jóban voltunk? Nem a főnököm voltál? – sandítok rá.

- Igen, mondhatom, hogy eléggé jóban voltunk – bólint. – De szerintem ez neked is feltűnt, hacsak a szüleid el nem tűntették a közös képeinket.

- Oh, nem, megvannak még mindig – zavartan mondom. – Mióta ismerjük egymást? Mesélnél rólunk?

- Hát mióta ideköltöztünk. Öt éves voltam – mosolyog. – Édesanyámmal és Gemmával, a húgommal költöztünk ide. Az óvodában már első nap rengetegen csúfoltak a hajam miatt. Kislánynak hívtak, te pedig megjelentél, mint valami védőangyal. Te voltál a menő lány, én meg a csődtömeg srác. Aztán bekerültem az iskolapadba, de úgy sem szakadt meg a kapcsolatunk, továbbra is minden délután együtt játszottunk – szemeimbe néz, és hangjából a szeretet tisztán kihallatszik. – Két év után te is bekerültél, és minden szünetben együtt lógtunk. Mind a kettőnknek volt egy baráti köre, még is szakítottunk egymásra időt.

Elhallgat, amikor a pincérlány megjelenik a tányérokkal és italokkal. Leteszi elénk és megkérdezi, hogy még valamit kérünk-e.

Távozik asztalunktól, én pedig a tányéromat kezdem vizsgálgatni.

- Angol reggeli – mondja Harry.

Bólintok, és villámat a késemmel együtt megfogom. Először egy keveset a babból veszek, és megkóstolom. Valóban ízletes, így már bátrabban nyúlok a tányéron lévő többi ételhez is. Felpillantok és látom, ahogyan Harry jókedvűen figyeli, ahogyan én jóízűen falatozom. Elnevetem magam, és minden figyelmem az előttem lévő ételre fordítom.

Lassan minden elfogy a tányéromról, én pedig hátra dőlök jóllakva.

- Ezek szerint ízlett – bök az üres tányéromra Harry.

- Igen, köszönöm, nagyon finom volt – mosolygom rá. – Amúgy, visszatérve a beszélgetésünkhöz – emelem magamhoz a még gőzölgő teámat. – Találtam egy képet a kulcscsomómon, Gemma és én vagyok rajta.

- Emlékszel rá? – reménysugár suhan át tekintetén.

- Nem, sajnos – felelem. – Elisabeth mondta, hogy ki is ő.

- Értem – sóhajt fel.

- Jóban voltunk?

- Mit mondott még, Liz?

- Nem sokat, csak, hogy Gemma a neve, és a húgod volt. Azt mondta, hogy a többit neked kell elmondanod.

- Értem – bólint. – Igen, nagyon jó barátnők voltatok. Talán mondhatom úgy is, hogy elválaszthatatlanok – szeretetteljesen elmosolyodik.

- Mi történt vele?

- Hozhatok még valamit? – hirtelen mellettünk terem a lány.

- Sel, kérsz még valamit? – fordult felém Harry.

- Nem, köszönöm.

- Akkor a számlát kérném – néz a pincérlányra.

Pár percig újra magunk maradunk, ám Harry nem hajlandó tovább beszélni szeretett húgáról. Furcsa, hogy akarják, hogy emlékezzek, még se beszél senki velem a múltban történt dolgokról.

- Hogy van Rosie? – kérdezi kíváncsian a pincérlány, amikor a számlát Harry elé csúsztatja.

Fogalmam sincs, hogy ki az a Rosie, de kellően felkelti a kíváncsiságom.

- Remekül - hangja azonnal máshogy szólal meg. Olyan boldogan.

Figyelem, ahogy fizet, és a gondolataim végig az említett személy körül forognak. Eddig nem említette még, ahogyan a szüleim sem.

Amint rendezte a számlát, feláll, és én is követem. Felöltözünk és elhagyjuk a kávézót. Beszállunk az autójába, és amint elindul, felé is fordulok.

- Ki az a Rosie?

1.rész*Önmagam

Fekszem, és a nővéreket figyelem, ahogyan ki-, és be sétálgatnak a kórtermembe. A vizsgálatokon túl vagyok, és már csak az eredményekre várok, amelyet Dr.Horan fog elhozni nekem. A szobám még mindig fakó, és csendes. Mondhatni, hogy az őrületbe kerget az egész helyzet.

Hangokat hallok meg, amelyek az ajtóm felől szűrődnek be. Odapillantok, és egy férfi lép be rajta. Arca aggodalmas, megtört. Szemei alatt karikák vannak, arca fáradt, és látszik mennyire is szenved.

- Sel – suttogja, és ágyam mellé lép.

Kérdően nézek rá. Kezemet megragadja, ám elhúzom, mire szemeiben a fájdalom csak még jobban megjelenik.

- Ismerjük egymást? – hangom halk, bizalmatlan.

- Tessék?

- Megérkeztek az eredményei – jelent meg az orvosom. – Elnézést, nem tudtam, hogy látogatója van.

- Semmi baj – mondom.

- Nos, az eredményei között vannak jók, illetve rosszak is. Amnéziája van, amelyet mi nem tudunk kezelni, csupán a szerettei érhetik el, hogy újra visszataláljon önmagára. A sérülései remekül gyógyulnak, és, ha ez így folytatódik, holnap után már haza is mehet. Természetesen kontroll vizsgálatokra vissza kell majd járnia.

Bólintok, hogy tudomásul vettem, és a göndör hajú férfira nézek, aki maga elé bámul, mellkasa előtt egybefont kezekkel áll.

- Ha nincs kérdés, akkor én nem is zavarnék tovább. Harry – biccent a férfinak.

- Niall.

- Ismerlek? – újra felteszem a kérdést, amikor ketten maradunk.

- Harry vagyok, Harry Styles – mondja, és leül a székre. – Ismerjük egymást, igen. Miért jöttem volna be egy idegenhez? – mosolyog rám, és a kis vicce miatt nekem is mosolyra húzódik szám.

- Igaz. Sajnálom, de nem emlékszem semmire – vallom be. – Az orvos elmondása szerint autóbalesetem volt.

- Valóban – igazolja.

- Honnan ismerlek?

- Hát őőő… – vakarja meg zavartan tarkóját. – Van egy pékségem. Ilyen beülős hely, mondhatnám, hogy kávézóként is funkcionál.

- Tényleg? – csillannak fel szemeim. – Remek kis hely lehet.

- Hát igen – bólint.

- És sokat jártam oda?

- Ott dolgoztál – javít ki. – Imádtad a helyet, mindig mosolyogva mentél be az üzletbe. Ha egy új vevő érkezett, ránéztél és ajánlottál neki. Eleinte jókat mosolyogtam rajta, de aztán rájöttem, hogy értesz hozzá. Mindig eltaláltad a vendég ízlését, és így törzsvendégekké váltak, neked köszönhetően. Imádtak az emberek.

- Valóban? – szélesen mosolyogtam, hiszen kedvesen, szeretetteljesen beszélt rólam. – Annyira rossz, hogy semmire sem emlékszem – sóhajtom. – És mi, mennyire voltunk jóban? Mennyire ismertelek?

Elmereng pár percre, és szeretetteljesen elmosolyodik. Újra rám néz.

- Azt hiszem, mondhatom, hogy nagyon jó barátságban voltunk.

- Tudod… Tudod, hogy hogyan is történt a baleset? – halkan kérdezem, mintha félnék a választól.

- Igen, de azt hiszem nincs itt még az ideje annak, hogy megtudd. Gyógyulj, és erősödj meg elsősorban. Nem kell, hogy még a kegyetlen részletekkel is gyötörd magad – szemeimbe nézve mondja, mintha törődne velem, mintha fontos lennék számára.

- És, ha szeretném tudni?

- Elmesélem majd, ha kikerültél innen, rendben? – ígéri.

- Rendben – bólintok. – Akkor mesélnél rólam? Mióta ismersz?

Ahogyan elhangoznak kérdéseim, az ajtó kitárul és egy könnyes szemű, idősebb nő igyekszik felém, ám Harry feláll.

- Liz, amnéziája van, nem emlékszik… - csuklik el hangja. – Semmire.

- Semmire? – kérdez vissza a nő, mire Harry nemlegesen rázza meg fejét.

Kikerüli a nő a srácot, és könnyes szemekkel lép mellém.

- Kislányom – sírja el magát. – Az édesanyád vagyok.

Látva a megtört nőt, az én szemeimben is könnyek jelennek meg, annak ellenére, hogy semmilyen emlékem sincs. Kezemet megfogja, semmit sem mond, csupán lehajol és lassan, finoman megölel tekintettel a sérüléseimre.

*

Szerencsére hamar eltelt az idő, amelyet a kórház falai között kellett töltenem. Elisabeth és Andrew jöttek értem. A szüleim. Mivel az emlékeim még mindig nem tértek vissza, nem tudom őket a megfelelő megszólítással illetni. Megbántani sem áll szándékomban őket, és szerencsére megértik a helyzetet, még ha nehéz is lehet számukra, ahogyan az én számomra is.

Harry is sok időt volt velem, beszélgettünk és még a pékségből is csempészett be nekem friss finomságokat, amelyek elmondása szerint, igen nagy kedvenceim voltak. És tényleg nem okozott csalódást egyik finomság sem. Felüdülés volt minden egyes ízletes falat. Ám sokszor hirtelen egy telefonhívás következtében, vagy éppen az óráját nézegetve távozott is. Persze, nem akartam rá erőltetni magam, csak a hirtelen távozásai teljesen ledöbbentettek.

Belépve a házba, azonnal a melegség áraszt el. Megszabadulok cipőmtől, és Lizt követve megyek, amikor is megmutat mindent. Olyan, mintha először járnék itt, semmi sem ismerős, és ez megrémiszt. Mintha sohasem jártam volna itt.

A földszinten egy tágas konyha, ebédlővel található a nappali és egy mosdó társaságában. Felmegyünk az emeletre, ahol megmutatja a vendégszobát és a fürdőt, majd a saját szobájukat is. Végül a folyosó másik végébe vezet, és egy barna, fa ajtót tár ki, amely mögött egy színes szoba lakozik.

Beljebb merészkedem, és megcsodálom a szobámat. Az ágy megragadja figyelmem, ahogyan minden más is. Az alvásra szolgáló bútordarabbal szemben egy fésülködőasztal, mellette pedig egy hatalmas szekrény és tükör helyezkedik el.

- Ez volt a szobám? – fordulok Liz felé.

Kissé habozik.

- Igen, itt éltél hosszú ideig – rejtélyesnek tűnik hangja. – Ha szeretnéd, egyedül hagylak egy kicsit.

- Igen, persze – fordulok felé, mire elindul az ajtó irányába. – Harryt, hol érhetném el?

- Tessék? – fordul vissza.

- Harry. Tudod, a göndör hajú srác, aki benn járt nálam többször is. Van egy péksége, ami híres itt, Holmes Chapelbe – magyarázom.

- Igen, tudom, kiről beszélsz – mosolyog rám kedvesem. – Hát, ha gondolod, úgy is el kell mennünk a pékségbe, jöhetsz, vagy szólok neki, és esetleg átjöhet.

- Szeretném lemosni magamról a kórház szagát – mondom. – Esetleg szólnál neki?

- Persze – mosolyog, és becsukja az ajtót.

Visszafordulok az ágyam felé, amely fölött fényképek lógnak. Közelebb lépek, és mindegyiket egyesével megnézem. Meglep, amikor is konstatálom, hogy a legtöbb fotón Harry és én vagyok, még fiatalabb korunkban. Egészen rövid haja volt, amely sokkal göndörebb volt a jelenleginél. Mind a kettő remekül áll neki – nyugtázom magamban.

A maradék fotón pár lánnyal vagyok, akik kilétét számomra hasonlóan homály fedi, bármennyire is próbálom megerőltetni magam.

Még körbeszemlélődök a szobámba, majd a szekrényem elé lépek és magamhoz veszek egy kényelmesnek tűnő szettet. Szobámat hátra hagyom, és a fürdőbe megyek, amelynek ajtaját magamra is zárom. Megszabadulok a ruhámtól, és a szennyesbe dobom, majd beállok a zuhany alá.

Amint teljesen megszabadulok a fertőtlenítőszer borzalmas szagától, elzárom a csapot és elkezdek a törülközővel megszárítkozni. Felöltözöm a behozott ruhákkal, hajamat pedig kócos kontyba hagyom. Kiterítem a pamut, puha anyagot és elhagyom a kis helyiséget. 

A konyhába sétálok, ahol a hűtőt veszem célba. Kiveszem a doboz tejet és egy bögrét is megszerzek a zacskó kakaóporral. Teszek két teáskanálnyit a porból, felöntöm tejjel és a mikroba teszem két és fél percre. Amíg kellően átmelegszik az italom, visszapakolok mindent a helyére és várok.

Hallom, ahogyan a bejárati ajtó nyitódik, jelezve, Elisabeth és Andrew érkezését. A mikro sípol, így kiveszem a gőzölgő italt, és leülök az asztalhoz.

- Örülök, hogy feltalálod magad – mosolyog rám Liz, amint belép a helyiségbe. A szatyrokat a pultra helyezi, és elkezd kipakolni. – Ezt neked küldi Harry – teszi elém a kókuszos-kakaós csigámat Liz egy tányéron.

Nagyot nyelek, amikor megcsap a péksütemény ínycsiklandozó illata.

- Üzeni, hogy a mai napon sajnos nem tud átjönni, de holnap érted jön kilenc magasságába, és pár órát együtt tölthettek.

- Rendben – bólintok, és letörök egy ki darabot a finomságból.

A kókusz és a kakaó egyvelege a finom tésztával teljesen levesz lábaimról. Még langyos, így főképp jól esik.

- Mesélte, hogy vitt be neked a kórházba is – kezdeményez beszélgetést Andrew, aki megjelenik.

- Igen, mindig hozott valamit, ha bejött – felelem. – Minden alkalommal friss, még langyos volt. Elkényeztetve érzem magam.

- Megérdemled – feleli Liz.

- Rossz, hogy semmire sem emlékszem, ti pedig töritek magatokat, hogy semmiben se szenvedjek hiányt – tör fel belőlem.

- Minden rendbe fog jönni egy kis időn belül. Viszont, reggel valószínű, hogy mire felébredsz, nem leszünk itthon. Apád dolgozni megy, és nekem is lesz egy kis dolgom a városban – magyarázza. – Itt a kulcscsomód, szükséged lesz rá.

Rakja le elém, amelyen három kulcs van és egy kulcstartó, amely szintén egy fotóból áll. Még egészen kislányként szerepelek rajta, viszont a másik személyt nem ismerem fel.

- Elisabeth – szólalok meg, mire azonnal felém is pillanat. – Kivel vagyok a képen?

- Gemmával, ő Harry húga volt.

- Mi történt vele? – feltűnik, hogy múlt időben emlegeti a lányt.

- Ezt nem nekem kellene elmondanom, inkább Harryre hagynám, ha nem baj, rendben? – néz rám szomorú tekintettel. – Közel állt hozzád, mondhatni, hogy szétválaszthatatlanok voltatok. De nem az én kötelességem elmondani.

- Persze, megértem.

Újabb falatot nyelek le, amely már az utolsó. Kakaómat is eltűntetem pár korttyal, majd a mosogatóhoz megyek, és elmosogatom a használt dolgaimat.

- Esetleg ne segítsek valamiben? – álldogálok zavartan egyik lábamról a másikra.

- Nem kincsem. Menj, pihenj le. A gyógyszereidet felvittem, a fésülködőasztalodon vannak.

- Köszönöm.

Ezzel magára is hagyom, és a szobámba sietek, hogy jobban körülnézzek, hogy jobban megismerjem önmagamat. 

Sziasztok!Nagyon szépen köszönöm a 24 rendszeres olvasót, és az előző részhez érkezett megjegyzést, illetve a csoportba kifejtett véleményeket.Szeretném, ha leírnátok, hogy mit gondoltok a történetről eddig. Mit vártok tőle? Mire számítotok? Tetszik? Érdemes folytatni?
A csoporthoz még mindig lehet csatlakozni, ahol már több mint 770-en vagyunk! https://www.facebook.com/groups/177281909142492/ 

Ölel; Alexa S. Xx